A Gallia szerepjáték háttere és hangulata

"Az biztos, hogy az istenek eszüket vesztették, vagy részeg önkívületben teremtették azokat az embereket, akik a provinciák kies vidékein születtek. Életvidámak, félelmet nem ismerőek, és annyi borsot törtek már a római légiók orra alá, hogy a Circus Maximus vadállatai évekig zabálhatnak a megbüntetett légiósok húsából. Lázadnak, harcolnak, ellenállnak minden római modernizációnak, és még attól sem riadnak vissza, hogy megbillentsék Julius hátsófelét. Aztán gondolhatod... ezek után áll a bál! Kezdődik a baráti pofozkodás, meg a mindenféle perpatvar. No, most meg miért ér fülig a szád? Áhhá! Hogy te is? Na, szép!"

Hogy miképpen történt mindez? Úgy időszámításunk előtt 50 környékén Julius Caesar végképp leigázta Gallia egész területét, majd szépen, folyamatosan bővítette a meghódított tartományokat, és behódolásra kényszerítette az ott élő népeket. A belgák, a gótok, az ibérek, a kelták, a britek, az egyiptomiak, mind egytől-egyig a világot uraló hatalom árnyékába kerültek.

A nagy gall háborúk végeztével a gall fővezér Caesar lábai elé helyezte fegyvereit, amitől a jeles római államférfi lábfeje egy kissé bedagadt, de Caesar szótlanul, rezzenéstelen arccal tűrt. Ő nem volt az a nyüszögős fajta. A tények azonban tények maradtak, a galloknak nyekk, kapufa, kampec, finító, meg még hasonlók. Gallia, valamint vele együtt jó néhány más terület is római fennhatóság alá került. Nem volt mit tenni, a legyőzötteknek be kellett tartaniuk a fegyverletétel szabályait, a legfőbb vezérek akaratát és ígéretét. Hivatalosan többé nem lehetett fegyvert emelni a római légiósokra. Na igen, fegyvert, azt nem…

Előkerültek hát egyéb eszközök, mint például asztalláb, szék, ajtó, ablak, gerenda, karó, esetleg egy másik római légiós… Íme, itt a megoldás. A rómaiaknak lehetett pofonokat osztogatni,
méghozzá nagyokat. Persze a gallok, és a többi renitens, önérzetes népség alig várta, hogy visszavágjanak a hódítóknak, így minden okot meg is ragadtak a nagy ütlegelésekre. Itt van például egy bizonyos babérkoszorú, ami hogy, hogy nem felkerült Caesar fejére. Ja, akkor még nem úszott a hagymalevesben, de a tény tény maradt. Egész Gallia területén fel kellett hagyni egy csodálatos hagyománnyal, mégpedig a babérlevéllel ízesített, csülkös hagymaleves fogyasztásával.

Egyetlen kutyát sem nevezhettek többé Caesarnak (Cézár), s ennek a következménye az lett, hogy az addig hűséges ebek önfejűvé váltak, s nemigen akartak hallgatni a gazdájukra, akik rendre valami új néven szólongatták őket. (Morzsi… vagyis pontosabban La petite Baguette.) És akkor még a hazafiasságról nem is beszéltünk, elvégre a fél civilizált vagyis bocsánat, barbár világ rabságban sínylődött. (Bár későbbi kósza hírek szerint inkább a rómaiak érezték rabnak magukat a meghódított területeken.) Szóval indok és indulat volt elég, hát ne csodálkozzunk rajta, hogy az ellenállásnak különféle gócpontjai alakultak ki. Falvak egész sora állt be a renitensek közé, hogy egyszer s mindenkorra megtörjék a rómaiak uralmát.

Gallia ott terpeszkedett az Európának nevezett földrész nyugati végén, és magába foglalta a belgák, a kelták életterét, valamint Akvitánia és Armorika területeit. Délen Hispánia hegyláncával (Pireneusok) volt határos, míg nyugatról a nagy víz, az óceán ölelte.Területi adottságai kiválóak voltak. Csodálatos, vadban gazdag erdőségek tarkították, hűvös vizű folyók szelték át. Ha piros színe lett volna, akkor hívhattuk volna "paradicsomnak"
is. De hát nem volt piros, így ne hasonlítsuk holmi zöldséges kerthez.

A hódítások utáni időkben a rómaiak igyekeztek minél jobban kiterjeszteni a hatalmukat. A főbb városokat római fennhatóság alá vonták, és felsőbbrendű kultúrájukkal hivalkodtak az egyszerűbb népek előtt. Nem hiába, hiszen a gallok között is bőven akadtak olyanok, akik másra vágytak, akik nyitottak voltak minden újra, másra, és elkezdték majmolni a hódítókat. Nos, Julius Caesar nem volt ostoba ember. Követeket küldött szerteszét a kisebb falvakba, azzal az üzenettel, hogy ha behódolnak, akkor tejben-vajban fürödhetnek, ellenkező esetben forró olajban, és mindenféle ingyenes belépőket biztosít a Circus Maximus porondjára.
Akadtak is jó páran, akik beijedtek, és római formára alakították az életüket, ám voltak olyanok is, méghozzá bőségesen, akik nem riadtak vissza holmi fenyegetéstől; mondván a szó elszáll, olvasni meg úgysem tudnak, úgyhogy tök mindegy ki mit beszél! Ezek a falvak lettek a renitenskedő, ellenálló központok, ahol számtalan kiváló hős fente a fogait meg a sarlóját egy nagy visszavágásra. 

Hihetnénk azt, hogy a renitens falvacskák ugyanolyanok, mint bármilyen más falvak a kies vidékeken. Nos, ez igaz is, meg nem is. Az általában apró, ezért sokáig észrevétlen települések minden kis kuckójában, szegletében ízig-vérig hazafiak élnek. Olyanok, akik nem félnek semmitől, nem ijednek meg a saját árnyékuktól, és nem rettegnek földi hatalomtól, főleg nem valami hódító birodalomtól. Na jó, esetleg attól, hogy a fejükre szakad az ég, vagy pedig attól, hogy a druidák utat tévesztenek a világok határán. Más falvak bezzeg, főleg a nagyobb városok környékén, jó pár szokást átvettek a rómaiaktól, no meg a nyugati gótoktól, és az életüket modernizálták, sőt még írni, olvasni és számolni is megtanultak. Jó, ezek valóban hasznos dolgok, és ne higgyük azt, hogy a lázadók buták. Nem, ők sokkal inkább a hagyományok őrzői és megélői.

Kik is azok a gallok, és kik azok a megveszekedett hazafiak, akikről beszélünk? Képzelj el olyan kis falvakat, ahol rengeteg életvidám harcos és egyéb ember él. Öregek és fiatalok. Asszonyok és leányok. Gyerekek és aggastyánok, akik ha tehetik, akkor kerülik a harcot, és igyekeznek normális életet élni. Csatázni csak akkor kezdenek, ha nagyon muszáj, na de akkor üsd-vágd nem apád, nem anyád! Na most, az ilyen falvakban akadnak mindenféle híres személyek, akik meghatározzák a mindennapok forgatagát, s a római kocsmák az
ő arcvésetükkel vannak teleaggatva. Életre, halálra! Ez áll mindegyiken, no, meg néhány sestercius pénzösszeg.
Vegyük alapul a gallokat, és kezdjük mindjárt a főnökkel, aki gall szokások szerint pajzsra emelve hordoztatja magát. Ő az, aki a falu törvényeit meghozza, vigyázza és betartatja az ott élőkkel. Kivételes személyiség, hiszen a nem játékos kategóriába sorolható. Ő csak elküldi az embereit a jó büdös... vagyis például halért.

Druida: a beharangozások ellenére mégis kalandozásra adhatja a fejét, bár ezt igen ritkán teszi, csak akkor, ha az ő dolgait is érintő, fontos küldetésről van szó vagy ha éppen meg kell látogatnia valamely másik,
súlyos elnyomásban sínylődő druida, varázsló, csiribú-csiribá képességű társát, aki éppen a római tisztekből csinál bohócot. Illusztris elemek: akik szintén nem indíthatók, mivel a nem játékos kategóriába tartoznak. Ilyen a dagadt copfos és a kutyája, a kicsi őrült sárgabajszú és pl. a pajzshordozók. Előttük fejet hajtunk. Hasonló még a briteknél Arthur Pentaton, akik több szólamban tud ordítani, meg persze a normannoknál Harald király, aki
ma már nem hagyhatja el a nagy ház tűzhelyét, mert felelős a halszagúak boldogságáért. És persze az ibéreknél Don Quijote sem indítható, mert űzi a szélmalmokat, mint ha muszáj lenne neki, valamint a sor végén említve, de nem utolsó sorban itt van az isteni Cleo Egyiptomból. Azt is tudni lehet, hogy a különféle népek szerteszét a provinciákban féltve őrzik a nagyképességű és nagy múltú személyeket, ezért bizony nem
engedik őket kalandozni.

Még csak az kellene, hogy eltűnjenek a nagy feneségben, és kezdődhetne a hosszan tartó örökösödési vita meg családi viszály, meg a sok ordibálás, hogy a végén csak egy maradhat! Aztán előkerülnének a kardok, meg mindenféle idegenek, barbárok, űrlakók, és páváskodó spanyolok. Na, azt már nem. Szóval királyok, királynék, varázslók, hős lovagok, államalapítók, sárkányok és egyéb mitikus lények nem indíthatók.

További ellenálló népek:

Britek

Amikor a köd szertefoszlik, és az ősi Albionban felrikoltanak a sárkány… izé, kakasok, akkor meglódul az élet mind a városokban, mind pedig a kies vidéki falvakban. Kérem szépen ez itt az angol humor, a langyos sör és a rockzene fellegvára, vagyis a modor kellemes, és a nagy pofonok mellé is dukál az előzékenység.
– Akkor biztos, hogy nem kívánja ön kezdeni a verekedést?
– Igen, kérem, egészen biztos.
– Akkor elnézi nekem, ha én viszont nyakon leffentem Önt, de úgy teljes erőből?
– Nos, nézzük csak…
CSATT!

A britek a maguk módján igazán kellemes népség, bár a humoruk kicsit fanyar és mások számára abszurd, alapvetően jóravaló népek. És persze ennek köszönhetik azt is, hogy a rómaiak, úgy, ahogy kell, szépen leigázták őket. Mert kérem micsoda otrombaság, hogy reggeli előtt harcolunk? No meg ebédidőben, uzsonnakor, tea idején és lefekvés helyett? Felháborító! Egy brit karakter először átgondolja a dolgokat. Mindig figyel az illemre, és ha teheti, akkor a kardját is úgy fogja, hogy a kisujja némileg eláll a többitől, de hogy a teáscsészét ilyen kifinomultan emeli a szájához, hát abban biztos lehetsz.
A britek vezetői igazi nagy taktikusok. Átlátják a helyzetet, és annak megfelelően cselekednek, és persze jó vezetőhöz illően többnyire másokat küldenek maguk helyett. A britek egy szigetországban élnek, így kénytelenek voltak megbarátkozni a különös időjárási körülményekkel. Eső, szél, köd, hűvös, sár, sőt!
Azzal is meg kellett ismerkedniük, hogy valamely oknál fogva a britek földjére mindenki ácsingózik. Így aztán a településeiket sáncokkal vették körül, míg a nagyobb városokat erős kőfalak védik. A britek különösen figyelnek az idő fontosságára. Kérem, szépen itt van mindjárt a reggeli, ami pontban 7 óra 15 perckor, pardon VII óra XV perckor kerül az asztalra, és igen tartalmas étkezésről beszélünk. Tojás, sonka, hurka, kolbász, kolompér, némi bab meg kétszersült. A híres kenőmájast inkább uzsonnára eszik. És akkor itt is van minden idők leghíresebb időpontja, az ötórai tea ideje. Igen. Ez szent és sérthetetlen. Mindig megtartják, még csúf körülmények között is!

Normannok

TAM-TAM, DÖM-DÖM, TAM-TAM, DÖM-DÖM
– Húzzad, ne lazsálj! HÚZD! HÚZD! HÚZD!
– De Nagyétkű Olaf, hatalmas vezérünk, hiszen már jó ideje kiértünk a fövenyre.
– Mit beszélsz Zsebbenmataf? Mikor? Hol? Hogyan?
– Hát, egy ideje.
– Igen? És nekem miért nem szólt senki? Na, akkor ülj csak vissza a helyedre! HÚZD! HÚZD! HÚZD! Jobban esik majd a tejfeles nyelvhal, ha jól elfáradtunk, aztán hálát adunk az isteneknek, hogy egyben elvezettek minket a szárazföldre. A tűz mellett meg megénekeljük, hogy minket nem állít meg semmi. Ha új csatornát kell vájnunk a hajónknak, hát azt tesszük, na! HÚZD! HÚZD!
Egy kis idő múlva…
– Érzitek már fiaim, ahogy bedurran az izom a
karotokban?
– ÉREZZÜK, Ó, NAGY VEZÉRÜNK!
– Akkor megérkeztünk. Verjetek tábort, gyújtsatok tüzet, aztán vacsorázzunk!

A normannok maguk a hősiesség és a vadság. Persze a hírük erősen túlzó, hiszen a hatalmas szőrme érző szívet takar. Na, jó, hát mulatni azt tudnak, meg csöppet harcolni is. Egy normann karakter feltétlenül bízik a jelekben. Ez a legfontosabb. A jelek meg a sör. Meg a jelek, meg a dicsőség, és a jelek, no meg az asszonyok. Ja, igen, és ott van még a világ felfedezése. Apróság. A normannok ritkán ülnek meg sokáig egy helyen. Hajtja őket valami, egyre csak tovább, és hát ezekben az időkben oly sok világ volt még ismeretlen. A normannok erős közösség, számukra az adott szó, a kézfogás olyan, mint egy vérszerződés, minden körülmények között kiállnak a többiekért. Vagy éppen a földbe döngölik a többieket, ha a legkisebb okot is adják rá.

Így aztán a normannoknál gyakori a főnökök cseréje. Most gondolj csak bele! Elugrasz a szomszéd kontinensre bevásárolni, aztán mire visszatérsz, már más a dörgés. Bocsánat, a dörgés mindig ugyanaz, mivel Mindenek Atyja kelti azokat. Ja, ha már itt tartunk: Skoll! Nehogy kiszáradjunk. A normannok mindig magukkal viszik a közvetlen cuccokat. A zsákban némi eleség, itóka, pamut alsógatya, horgolt, meleg felső (jelölés és márkanév nélkül), és persze a kard, a fejsze, a pajzs és az ivótülök. Egy normann karakter nem rest magához venni a talált dolgokat, és általában aki keres, az talál. Normann karaktert alakítani igazi kihívás. Finoman egyensúlyozni a hatalmas barbár, és az érző szívű barát között! Igazán nagyszerű szerepjátszási lehetőség rejlik a
népcsoport mögött.

Ibérek

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy dalnok muzsikus hatalmas Pannoniában, aki rendszeresen fellépett az udvarban, ám valamiért soha nem ismerték el igazán a tehetségét. Mindig csak akkor került rá a sor, amikor a vendégek már jóllaktak, megitták a magukét, és bódultan feküdtek szerteszét a teremben. Hívjuk most csak T.L.S.-nek, ahogy nagy ganxta körökben szokás.
Szóval T.L.S. egy napon felmarkolt néhány hamuba sült pogit, a hátára csapta a lantját, és elindult a távoli csücsökben lévő Ibériába, mert azt hallotta, hogy ott egész nap peng a gitár, és tüzesek a lyányok. Nyugatra indult a keleti gótok birodalma felé, ami Pannóniától nyugatra, ám a nyugati galloktól keletre található. Érted? Nem? Hát akkor most már kapizsgálod, hogy majd kétezer évvel később a gótok leszármazottai hogyan tették lóvá a fél világot.
A gótok földjén aztán elidőzött egy darabig. Azért, hogy ne érezze rosszul magát, hát nem is kivételeztek vele, hanem ugyan olyan ruhát hordott, mint a többiek, ugyanúgy nyírták a haját, a bajszát, és "parancsra kelt, parancsra evett, parancsra nevetett, és parancsra hált…" Aztán egy napon leszerelt, megkapta az obsitot, és mehetett tovább az áhított Ibéria felé. Áthaladt a nyugati gótok területén, ami a gallokhoz képest keletre van, aztán végig turnézta Luteciát, Galliát, Aquitaniát, s végül betop- pant a napfényes Ibér félszigetre. És láss csodát! Délceg férfiak, parázsszemű menyecskék és gitárzene. Ja, meg büszkeség, de az olyan nagy mennyiségben, hogy a pannon
urak csak pisloghattak volna.

Az ibérek a büszkeség, az arcoskodás és a törhetetlen dac megtestesítői. Napbarnított, olajos bőrük, fekete szemük igazán vaddá, a hölgyeket pedig varázslatossá teszi, és mi tagadás, bármelyik nemről is beszéljünk, oda is rittyentenek a nagyképűségnek. Egy ibér karakter soha semmit nem csinál csak úgy, hogy csináljon valamit. Ha menni kell, hát menni kell, ha tenni kell, hát tenni kell, aztán mire jön a szieszta, addig nyugodjon le mindenki! Az ibérek amúgy nem egy vándorfajta. Ha rajtuk múlik, akkor egész életükben ki nem dugják az orrukat a szülőfalujukból, maximum a szomszédos vásárba járnak át, meg nagyritkán valami munka miatt. Úgy tűnhet, hogy az ibérek az istenek kegyeltjei. Valahogy, mindig úgy alakul az életük, hogy átvészelik a nagy nehézségeket, aztán jót mulatnak a történteken. Megtáncoltatnak néhány bikát, feldöntenek néhány asztalt, kiürítenek néhány nagy hordót, és végül egy kis bicskázás után szépen hazatérnek. Az ibérek maguknak való népek, bár a falvak és közösségek tagjai összetartanak, ugyanakkor nagy kalandokra ritkán indul el egy-egy ibér csapat. Ha mégis megteszik, akkor annak valami komoly oka kell, hogy legyen, és akkor azt biztos, hogy sokáig mesélik. Az ibér félszigetet a sós levegőjű vízpartok, a hatalmas, füves pampák, a száraz, homokos síkok és a felhős, magas hegyek alkotják, így aztán valóban van itt minden, amit csak el tudunk képzelni. Étel, ital bőven akad, no meg vendéglátás is tisztességgel, ha meg egyszer maguk közé fogadnak, a barátjuknak neveznek, akkor azt az idők végezetéig úgy is gondolják.

Egyiptomiak

Egy nép, aki nem csak hírében nagy. Nagyok még a… például rengeteg ott a homok. Akkora a sivatag, mint egy, őőő… sivatag. Meg sok a homok, meg a sivatagi rabló. Na, azok nagyon félelmetesek. Egyszer csak homokvihar kere-kedik, aztán ott bóklásznak körülötted. Mindenféle turbánokkal meg kendőkkel fedik a fejüket és az arcukat, az alkatuk meg olyan szikár, mintha egész életükben csak olívaolajat ittak volna citromlével. Lengetik a nagy, böszme, görbe kardjukat annak a fura állatnak a hátáról, meglovagolva a púpokat, ám az embernek még sincs kedve viccelődni. Hassassin. Ők azok. Fura egy szitu ez, mert alapvetően a böszmék kasztjába tartoznak ők is, de olyan meg nincs, hogy a böszmék böszméje. Illetve ha van is, akkor ez a cím a nagy manót illeti a hegy mélyén, ám az egy egészen másik történet. Főhajtás,
térdrogyasztás, tisztelet és dicsőség! Örökké! És akkor ott vannak még a piramisok meg a Szfinx meg az Obeliszkek meg a csillagvizsgálók. Ja, és ha hinni lehet a bölcseknek, akkor talán lehet, hogy… hangsúlyozom, hogy talán! És hangsúlyozom, hogy elképzelhető, és lehet, hogy úgy volt és lehet, hogy nem… szóval semmiképpen sem állítható, hogy úgy volt… Na!

A jó csudába is, mondjuk ki, aztán meglátjuk, hogy mi lesz! Ősi idegen. Tessék. Kimondtuk, leírtuk. Egyiptom istenei egy másik civilizáció, egy másik világ, egy másik kor és egy másik technológia képviselői voltak. És, ha hinni lehet a köveken fellelhető ábrázolásoknak, akkor mindegyik kétdimenziós volt, csakúgy, mint a pléh figurák a céllövöldében. Így aztán ne is csodálkozzunk azon, hogy az egyiptomiak mindegyike rendelkezik egy különösen furcsa extra képességgel. Alkalomadtán képesek kétdimenzióssá válni, így csak akkor látszódnak, ha oldalra fordulnak. Szemből csak egy vékonyka csík látszódik belőlük, szóval gondolhatod, hogy ilyenkor mennyire zavaró a külsejük…

Az egyiptomiak nagy tudású népség, és ennek megfelelően egy iciri-picirit fennhordják az orrukat. Na jó, nem csak azért. A tudásuk miatt akkora homlokuk nőtt, hogy az folyton árnyékot vet az arcukra, így ha látni akarják a napot, akkor így kell tenniük. Orrot fel! Amúgy valóban bölcsebbek, no és lassabbak a többi népnél. Nem nagyon hadarnak, nem jönnek látványos, szörnyű indulatba, inkább áspiskígyó módjára odabent forralják a mérget, aztán cselekednek. Az egyiptomiak szívesen indulnak útnak, bár a kalandjaik leginkább a Nílus völgyére korlátozódnak, azért nem riadnak vissza attól, hogy
átszeljék a nagy vizeket és kapcsolatokat építsenek más népekkel. Aztán jönnek a rómaiak és nyaralóhellyé alakítják a piramisok földjét. Ha már a piramisok szóba kerültek, hát ki ne vágyna a halhatatlanságra? Igaz, hogy ez csak az uralkodóknak, papoknak és az elöljáróknak dukál, de hát ha jól helyezkedsz, akkor akár te is ott lehetsz azok között, akiket befalaznak az uralkodóval. Bolondok ezek az egyiptomiak! Az egyiptomiak amúgy praktikus népség, és ez valahol a gallokhoz teszi őket hasonlatossá. Amit értenek, azt tudják, alkalmazzák, amit nem tudnak, vagy nincs rá magyarázatuk, azt az isteneknek tulajdonítják, bár az egyiptomiak egy lépéssel tovább mentek a galloknál: kérdéseket tesznek fel a nagyoknak, és persze hatalmas kultuszt, hívők egész garmadáját állítják a megértés szolgálatába. Igen, az egyiptomiak élete szolgálat. Az isteneké, a fáraóé, a papoké és így tovább, egyre lejjebb a ranglétrán, amíg egyszer csak saját magukkal találkoznak. Na jó. Magukat is szeretik.

Az egyiptomiak számos betegség és kór gyógyítói lettek a századok során. Szereket, füveket, imákat és szertartásokat próbáltak ki az orvosaik, még a bolondériát is megpróbálták kezelni. Hogyan? Hát mi vagyok én? Egyiptomi? Honnan a jó… Bocsánat: sajnos nem tudom. Egy igazi kalandozó egyiptomi lételeme a tanulás, a tapasztalás, és annak ellenére, hogy óvatosak az ismeretlennel, a végén már egészen élvezik az új helyzeteket és a mámoros pillanatokat.

És hát nem maradhanak ki a Rómaiak sem

A rómaiak az uralkodó népcsoport. Persze nem minden római érezteti ezt a provinciák többi népével, ám ha úgy adódik, akkor mégiscsak előbukkan az a
hódító, arcoskodó jellemvonás. Hiába, a győzteseknek mindent lehet. Azonban érdemes vigyázni, mert a rómaiak nem feltétlenül kívánatos népség a provinciákban. Minél távolabbra kerül egy római karakter a városoktól, ahol szigorú törvények, járőrök és a helyőrségek tartják fenn a római békét, annál nagyobb az esélye annak, hogy perpatvar alakul ki körülötte.  A rómaiak többsége rendelkezik egyfajta alapműveltséggel. Tudnak írni, olvasni, sőt, a művészeteket is képesek másképp értékelni, mint a többi "barbár" nép. Imádják a nagy zabálásokat, a sok fogásos étkezéseket, és az ezekhez tartozó orgiákat. Igaz, hogy utazások közben kevés lehetőség adódik az ilyen estékre, ám egy római karakter elsősorban a népes fogadókat, nyüzsgő piacokat keresi, és nagyon jó indoknak kell lennie ahhoz, hogy meglapuljon valami kis koszfészekben a nagy dínomdánom helyett. A rómaiak nagyon is adnak a külsejükre és a tisztaságukra. Naponta legalább egyszer fürdenek, és bizony ruhát is váltanak, ezért aztán a zsák is ennek megfelelő méretű. Több váltáshacuka, elemózsia, borocska, pénzecske, esetleg egy-két térkép, megbízó levél, no meg illatos szappan a tisztálkodáshoz. Ezt egy vidéki gall hős nem is értheti. Bolondok ezek a rómaiak!